Nemrégiben jöttünk hazafele Németországból, amikor megszületett ennek a blognak az ötlete. 1000 km-t autóztunk oda és ugyanannyit vissza, hogy részt vegyünk egy immunkezelésen, amit egyébként Magyarországon is megcsinálhatnának. De nem csinálnak... Miért? Csak... Mindenesetre ez a 2000 km utazás és a leghíresebb német borvidéken töltött idő ihletett adott, így kitaláltam, hogy milyen hasznos lenne megosztani azokat a tapasztalatokat, amelyeket az elmúlt évek során szereztem a különféle meddőségi (valahol optimistábban termékenységi) kezelésekről a világ több országában. Mivel ezt nem egy én-blognak szánom, ahol napi szinten követhetitek a tüszőim számát, ezért teret szeretnék adni másoknak is, hogy ők is elmondhassák a történetüket. 

Miért? Mert tanulságos, informatív, erőt ad és bátorít. Jó néha leírni, hogy mi történt és jó olvasni, hogy ez másokkal is megtörtént. És azért is, mert pszichológus vagyok és szeretem meghallgatni mások történeteit és azt is tudom, hogy milyen sokat segíthet annak a tudata, hogy nem vagy egyedül.

Én magam sok olyan vargabetűt leírtam, amire nem lett volna szükség és fontos információk derültek ki sokkal később, mint kiderülhettek volna. Ráadásul nemcsak én jártam így, hanem sok ismerősöm is. Ez a blog segíthet abban, hogy másoknak ne kelljen sok időt, energiát és pénzt elpazarolniuk, míg megtalálják a megfelelő megoldást. Ráadásul talán eljutnak az üzenetek azokhoz a szakemberekhez (orvosokhoz, asszisztensekhez), akik körülvesznek bennünket ebben a folyamatban, így megérthetik azt, ami bennünk zajlik és amit soha nem merünk szemtől szembe elmondani.

Valahogy úgy alakult az elmúlt években, hogy a saját utammal párhuzamosan több páciensemet, ügyfelemet is kísértem a termékenységi-útján (fertility journey után szabadon). Ezt más pszichológus kolléga és én magam is tapasztaltam korábban. Mindig olyan problémákkal találnak meg, amit én magam is jól ismerek, így még hatékonyabban tudok segíteni.

Hogyan kezdődött az én utam?

Nem, nem úgy, hogy őrülten építettem a karrieremet és 40 éves koromban a fejemhez kaptam, hogy ketyeg a biológiai órám. Én valahogy mindig is vágytam gyerekre. Nem is egyre, hanem mindjárt négyre. Most utólag könnyű ezt mondani, de én tényleg megszültem volna egyetemista koromban is a gyerekemet, még ha véletlen baba lett volna akkor is.

Teljesen úgy alakult az életem, mint anyáink idejében. A huszas éveim elején férjhez mentem, majd az egyetem után valamivel, kb. 26 évesen úgy gondoltuk, hogy na akkor jöhet az a baba. Több más barátnőm is így volt ezzel, de volt egy óriási különbség: nekik tényleg jött a baba.... aztán megint jött a baba.... Nekem pedig nem. Nekem jött néhány kivizsgálás, ahol azt mondták, hogy minden tökéletes, csak próbálkozni kell, majd 2 évvel később jött a válás. Persze nem csak a baba miatt és utólag egyáltalán nem bánom a dolgot. Ez a néhány éves epizód igazából akkor nyerte el az értelmét, amikor a harmincas éveimben jöttek az orvosok az öregek a petesejtjeim szöveggel. Én pedig azzal a kérdéssel, hogy "OK, akkor miért nem lettem terhes 26 évesen?"

A következő epizód a harmincas éveim közepén kezdődött. Új házasság, új tervek. Mivel biztonsági játékos vagyok, ezért amikor úgy döntöttünk, hogy jöhet a baba, akkor rögtön elzarándokoltam egy nőgyógyászhoz. Ismét kiderült, hogy szuperül működik a szervezetem, ne izguljak, csak próbálkozni kell.

Próbálkoztunk 1 évet, semmi.  Utána már gyanús lett a dolog. Újabb orvos, újabb nyugtatgatás. "Áh, maga még fiatal. Menjen haza és próbálkozzanak." Ekkor voltam 37 éves... Egyébként ugyanez az orvos volt, aki később, amikor egy meddőségi klinika lépcsőházában összefutottunk, cinikusan odabökte nekem: "Hát igen, a szülés a huszonévesek sportja!"

Ezt követően kivizsgálások, lombikok, vetélések következtek, míg végül kiderült, hogy az immunrendszerem nem működik úgy, ahogy kellene, emellett persze találtak még néhány egyéb problémát is, ami sokkal-sokkal hamarabb kiderülhetett volna. Két inszemináció, négy lombik feleslegesen... És persze az idő! Most sok év eredménytelen próbálkozás után tartunk ott, hogy már tudjuk mi a gond, ugyanakkor versenyt futunk az idővel. Éppen 15 évvel ezelőtt döntöttem el, hogy most már jöhet a baba. Most már aztán tényleg jöhet. :-)

Remélem ez a blog legalább néhány embernek segít, hogy ezt a nagyon hosszú utat lerövidítse vagy könnyebbé tegye.

Miért vártam eddig ezzel a bloggal?

Bevallom, nehéz volt rászánnom magam, hogy ország-világ elé kiálljak ezzel a problémával. Aztán rájöttem, hogy annyira sok hallgatás nehezíti meg a dolgunkat, annyian küszködnek magányosan, hogy most már tényleg itt az ideje, hogy megjelenjenek ezek a történetek valahol.